Megrekedtség, útkeresés, és az örökös kérdőjel: Vajon ez az én utam?

„Indulj el a semmiből. S ebből a kiúttalanból kirajzolódik majd egy út!”

 

Sokszor évekig járunk egy utat, miközben folyamatosan érezzük, mintha nem itt lenne a helyünk: nem ebben a kapcsolatban, nem ezen a munkahelyen, nem ebben a városban.


Útelágazások, megrekedtség, a „Hol a helyem” örökös kérdőjelei.

Életünk során többen érkezünk útelágazáshoz, amikor feltesszük magunknak a kérdést: mi az én utam, életfeladatom? Valóban az, amin járok, ahogyan élek? Vagy egy másikat kellene járnom?
Ilyenkor az ember megáll egy pillanatra, és érzi, hogy egy megmagyarázhatatlan érzés keríti hatalmába. Mitől ez az érzés: talán a megrekedtség nehéz súlya, az elindulás félelme, a bizonytalan lépések, vagy messzinek tűnik a vég? Esetleg türelmetlenség, hogy végre történjen már valami. A dolgok siettetése: de hová, merre?

Hat évvel ezelőtt, egy egyszerű, szürke hétköznapi reggelen én is így álltam meg a tükör előtt. Egy csomó kérdőjel nézett szembe velem: itt akarok élni, ebben a városban? Ezzel az emberrel? Ezen a munkahelyen? A kérdések majd agyon nyomtak, és tudtam, mindegyikre NEM a válasz-, de akkor mi a helyes? Ki mondhatná meg ezt nekem, ha én magam sem tudom? Nem volt segítőm, így egyedül kellett a válaszokat megtalálnom, és elindulni egy másik úton.

Azóta eltelt hat év: elváltam, elindultam Magyarország felé, magyar egyetemen diplomáztam, megvalósítottam egy régi álmom: újságíró lettem. Bejutottam olyan helyekre, olyan kapcsolatokat szereztem, amik előre vittek a pályámon, ebben az országban, de mégsem eléggé messzire ahhoz, hogy végleg megérkezzem.
Így hat év után újra ugyanott álltam, a tükör előtt, számos további kérdéssel: Jó úton haladok? Vajon ott kell lennem, ahol vagyok, vagy vissza kéne fordulnom? Hol késnek a munkahelyi ajánlatok, hol késik a költözés mégis? Egyáltalán: elindultam már az utamon?
Úgy éreztem magam, mint egy bizonytalan, félelmekkel és kérdésekkel teli ember, aki áll egy gyümölcsfa alatt. A fa teli van szépen, lassan érő almákkal, amiket hosszú évekig én termesztettem, ápoltam, neveltem - és amik bár egyre közelebb vannak hozzám- én mégsem érem el őket. Ha egyet-egyet le is tudok szakítani, mégsem tudok beleharapni, és igazán jól lakni belőle.
Vajon jó helyen nőtt ez a fa? Enyémek-e azok az almák valóban? Ezernyi kérdés kavargott bennem. Mit tehet ilyenkor az ember? Leül, és megpróbál egyedül válaszokat keresni. Vagy segítségül hívja a barátnőjét, szülőjét, párját, akik lehet, nem kívülállóként látnak a problémára, így nem tudnak igazán érdemben segíteni.

Hamar felismertem, hogy olyan valakire van szükségem, aki kívülállóként, felülről látja át a helyzetemet. Tudtam, egyedül -, mint akkor, hat évvel ezelőtt – nem fogom tudni megadni a kérdéseimre a választ, így szakemberhez kell fordulnom. Korábban már sokat hallottam a coaching-ról, annak életvezetési eredményeiről. Így találtam rá Kovács Ildikó magánéleti coachra, és a PrivátCoaching-ra.
Már az első, bemutatkozó beszélgetés után megnyugodtam: jó helyen járok, Ildikó vezetésével hamar meg fogom találni a kérdéseimre a válaszokat. Közös munkánk elkezdődött, a bennem lakozó számtalan kérdést coaching beszélgetéseink alkalmával körbe járjuk, Ildikó vezetésével megkeressük a megoldási lehetőségeket, az igazi válaszokat.

Több hónapos fejlesztő munka áll még előttünk, de tudom ez az időszak élményekben gazdag időszaka lesz életemnek, mert életem eme fontos forduló pontján olyan segítő kísér az utamon, aki erre a fejlesztő, segítő munkára tette fel életét.
Bátran ajánlom a PrivátCoachingot és Kovács Ildikót, azoknak, akik hasonló kérdésekkel küzdenek magukban, esetleg úgy érzik, megrekedtek, vagy még keresik saját útjukat.

Wolner Annamari


Letölthető dokumentumok:


Fel az oldal tetejére
 
Főoldal | Bemutatkozás | Coaching | Coaching folyamata | Módszerek | Online coaching | Elérhetőségek | Árak | Ajánlott irodalom és linkek | Aktualitások | Publikációk
 


coach, coaching